2. fejezet

2.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet. Remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő jövő héten érkezik! J

Puszi: Wiky

„Minek emésztenénk magunkat? (...) Aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt lesz, szembenézünk vele.”

/Joanne Kathleen Rowling/

 Másodpercekig csak bámultam abba a szempárba, amit örökre el akartam felejteni. Soha nem felejtem el azt a napot mikor utoljára láttam. A kiszabadításom után egy héttel történt méghozzá az elrablóim tárgyalásán. Őt is beidézték tanúnak, mivel a két elkövető azt állította, hogy Ő bérelte fel őket. Addig a percig még csak nem is láttam őt és fogalmam sem volt, hogy honnan ismer, és miért akar nekem ártani. Még a mai napig nem jöttünk rá erre a bátyámmal pedig nyomoztunk is utána miután a bíróság felmentette mondván, hogy bebizonyosodott, hogy neki semmi köze a dologhoz, de mi tudtuk, hogy ez nem igaz. Elég volt csak a szemébe nézni. A hideg futkosott a hátamon attól a gyűlöletet sugárzó tekintettől. Azonban beszélni már nem tudtunk vele, mert, ahogy kimondták az ítéletet eltűnt nem csak az épületből, de még az országból is. Fogalmunk sem volt hol lehet, de egy idő után már feladtuk a keresést és a miértek kutatását. Erre most itt van megint és felkavarja a nyugodtnak hitt életemet.

• Mikor észbe kapok, egy gyors mozdulattal ellépek mellőle és tartom a három lépés távolságot. Nem várja meg, hogy reagáljak, hanem gúnyosan elmosolyodik és megszólal.

•   Nocsak-nocsak a híres Kristen Stewart! – szólít meg gúnyosan. – Micsoda meglepetés! Régen találkoztunk. Helyre jött a picike lelkecskéd? – gúnyolódott.

•  Robert! Mit keresel itt? Miért jöttél vissza? – kérdeztem élesen és reméltem nem remeg meg a hangom.

•  Jaj, csak nem azt hitted megfeledkeztem rólad? Dehogyis. Visszajöttem, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – válaszolt fenyegetően. – Nem nyugszom, amíg ugyanúgy tönkre nem teszlek titeket, mint a szüleid az én családomat. – keményítette meg a hangját.

• Mire… Mire célzol ezzel? – kérdeztem enyhén remegő hanggal.

• Majd rájössz te magadtól. Okos nőnek tűnsz. – élcelődött. – De egy biztos legyél óvatos, mert itt maradok a városba. Nehogy romba dőljön a szépen felépített életed. – fenyegetett meg közel hajolva. Épp csak egy hajszál választott el minket egymástól. – Viszlát! – köszönt el vidáman fütyörészve. Barátnőim épp ezt a pillanatot választották, hogy odaérjenek hozzám.

• Ki volt ez? – kérdezte Bella, mivel csak a távozó hátát láthatták.

•  Robert… - suttogtam elhaló hangon és úgy éreztem menten összecsuklanak a lábaim. Barátnőim is teljesen elsápadtak, majd kivezettek az üzleti előtti padhoz és leültettek.

• Mit mondott? – kérdezte Ashley. – Kris! – szólított meg újra mire végre feleszméltem.

• Megfenyegetett. – mondtam halkan. – Azt mondta, hogy azért jött vissza, hogy tönkre tegye a családunkat, ahogy a szüleim az övét. De hát ez képtelenség. Anya és apa soha nem ártott senkinek. Ugye? – kérdeztem félve és hirtelen csak egy gyereknek éreztem magam, aki attól retteg, hogy kiderül, a mikulás nem létezik.

• Hát persze, hogy nem. – nyugtattak. – Kris a szüleid jó emberek voltak. – mondta Bella és megnyugtatóan simogatta a hátam.

• Menjünk haza! – javasolta Ash.

• Rendben. – bólintottam, majd még gyorsan hozzá tettem. – Kérlek Kellannak egyenlőre még ne szóljatok róla. – néztem rájuk könyörgően.

• Muszáj tudnia Kris! – szólt rám Bella.

• Tudom, de még előtte nyomozni akarok egy kicsit az ügyben. Kérlek! El fogom neki mondani, de nem most.

• Jól van, megtartjuk. – egyezett bele Ashley, majd Bella is vonakodva bólintott.

 

 Ezután több szó nem esett köztünk és egyenesen hazafelé vettük az irányt. Átadtam a volánt Bellának, mert képtelen voltam vezetni annyira remegtem még mindig. Csak bámultam ki az ablakon, figyeltem az elsuhanó tájat és gondolkodtam. Vajon van valami igazság abban, amit mondott? Nem akartam elhinni ezt a szüleimről, de egy kis hang mégis gyanút ébresztett bennem. Mi van, ha tényleg a szüleim tették tönkre a Robert családját? Meg egyáltalán mivel? Megannyi kérdés, amire muszáj tudnom a választ. Hogy tudnám kideríteni? Valakinek tudnia kell arról, ha a két család valahogy kapcsolatban állt egymással. Talán üzleti kapcsolat lehetett? A régi papírokból kideríthetem, már csak észrevétlenül be kell jutnom a céghez és megtudni, hogy hol tárolják a régi dokumentumokat. Sima ügy. Legalábbis azt hiszem. – gondolataimból barátnőm szakított ki. 
 

•  Kris! Hahóó! Haza értünk. – lebegtette meg a kezét a szemem előtt.

• Ne haragudj kicsit elkalandoztam. – mosolyogtam rá.

• Semmi baj, de ugye minden rendben? – kérdezte Ash aggódva.

• Persze. Na menjünk, pakoljuk be a cuccainkat. – javasoltam, majd kikászálódtam az autóból és bementünk a házba.

Miután elpakoltuk a dolgainkat a lányok leültek a nappaliba szervezni a partyt. Én inkább kivontam magam ez alól és elkezdtem kapcsolgatni a tévét hátha valami leköti a figyelmem és nem gondolok a ma délután történtekre. Egyre idegesebb lettem és rettegtem attól, hogy mikor fog Robert ismét megjelenni és mivel készül. Feszülten telt el a nap hátra lévő része és alig vártam, hogy végre ágyba kerüljek remélve, hogy nem jelenik meg álmomban újra az a borzalmas nap. Sokáig nem jött álom a szememre és csak forgolódtam. Próbáltam felidézni, hogy valamikor a szüleim beszéltek e valami Pattinson családról hátha van valami nyom, amin elindulhatok, de akárhogy erőlködöm semmi. A szüleink szobájából a padlásra pakoltuk fel az ott lévő dolgokat bedobozolva hátha azok között rábukkanok valamire. Másnap persze felsettenkedtem a padlásra, de semmit nem találtam. Minden dobozt, zsákot megnéztem, de az égvilágon semmit sem találtam még a régi iratok között sem. Tehát muszáj bemennem a céghez, ha meg akarok tudni valamit. De hogy magyarázom meg Kellannak? Semmiképp nem szabad megtudnia. Így is állandóan miattam aggódik.

És így telt el az elkövetkező pár nap. Próbáltam kitalálni, hogy hogy juthatnék be észrevétlenül, de eddig egy épkézláb ötlet nem jutott eszembe. Bellát és Ashleyt nem akartam bele keverni ebbe az egészbe. Sajnos azonban belerángattak a készülődésbe és egy percre sem hagytak magamra így meg sem próbálhattam bejutni. Próbálták elterelni a figyelmem, ami többé-kevésbé sikerült is nekik, de nem teljesen. Kezdtem beletörődni, hogy amíg le nem megy, a buli addig nem szabadulok el. Az meg még egy hét.

 
Gondolataimból a bejárati ajtó csapódása rángatott ki mire összerezzentem. Teljesen paranoiás lettem. Megráztam a fejem és az érkező felé fordultam.
 

• Kellan! Szia! Máris itthon? Nem szoktál ilyen hamar végezni. – mondtam neki mikor belépett a konyhába.

•  Tudom, de el kell utaznom a hétvégére, mert baj van a Los Angeles-i építkezésen. Muszáj odamennem. – mondta gondterhelten.

• De semmi komoly ugye?

•  Nem, ne aggódj, csupán egy szállító nem akarja a megfelelő anyagot odavinni pedig már elég nagy előleget is kapott. Személyesen kell beszélnem vele. – nyugtatott meg.

• Értem. És mikor indulsz? – érdeklődtem. Ez kitűnő alkalom a nyomozásra.

•  Még ma este, hogyha vissza akarok érni a hétfői kora reggeli értekezletemre. Bellát nem láttad? Meg akarom kérni, hogy kísérjen el. – kérdeztem mosolyogva. – Alig tudok most vele tölteni egy kis időt.

• Fent van az emeleten. – közöltem vele mosolyogva.

• Köszi, hugi. – mondtam majd el is ment, hogy megkeresse barátnőmet. Végre lesz egy kis nyugi. Eljött a nyomozás ideje. – gondoltam magamba és felmentem a szobámba. Amint elmentek el is megyek a vállalathoz. – határoztam el.

 

Miután bepakolták a bőröndjeiket és lefoglalták a repülőjegyet kivittem őket a reptérre. Ashleyt nem volt nehéz lerázni, mert amúgy is az új hódolójával volt megbeszélt randevúja. Gyorsan kiraktam őket és már száguldoztam is a céghez. Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így hamar odaértem. A portán próbáltam észrevétlenül besurrani, mert nem nagyon szerettem volna, ha kérdezgetik, miért vagyok itt és ez a bátyám fülébe jutna. Szerencsére sikerrel jártam, majd beérve Kellan irodája felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy soha nem zárja be az ajtót kulccsal. Hangtalanul becsuktam magam után az ajtót, besötétítettem az ablakokat és neki láttam a kutatásnak. Az összes jelenlegi és régi dokumentumokat átnéztem az elejétől a végéig, de semmit nem találtam. Mennyire régre kellene visszamennem? Fogalmam sincs. Az is lehet, azért nem találok semmit, mert tényleg nem volt a két családnak semmi köze egymáshoz csak én beszélem be magamnak. De akkor miért mondta azt Robert amit?
 

•  A francba itt nem találok semmit. – csattantam fel hangosan és becsaptam az egyik szekrény ajtaját. – Elegem van. Jobb lesz, ha haza megyek. – sóhajtottam fel majd megráztam a fejem. Remek, már magamban beszélek. Teljesen becsavarodtam.

 

Óvatosan kisettenkedtem a hátsó ajtón, majd az épületet megkerülve beszálltam az autómba és elhajtottam. Nem volt kedvem haza menni így elkezdtem céltalanul furikázni a városban. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek csak egyszer csak észrevettem egy hatalmas kéken világító feliratot: Latin Dance. Úgy is régtáncoltam már és annál is régebben jártam ezen a helyen. Mikor még minden a helyén volt az életemben hetente háromszor jártunk ide táncolni a csajokkal. Már külön asztalunk is volt, mint minden törzsvendégnek és már mindenki ismert minket. Az elrablásom óta azonban nem is voltam itt. Itt az ideje kiengedni a gőzt. Leparkoltam a kocsival, kipattantam belőle és elindultam a bejárathoz. Belépve ugyan az a hangulat fogadott, mint mikor utoljára itt jártam. Latin zene szólt a hangszórókból, halvány fény világította be a táncparkettet és az asztalok ugyanúgy a fal mellett kaptak helyet. Odaléptem a pulthoz és kértem egy pohár gyümölcslét. A pultos azonnal megismert és régi barátként üdvözölt.

•    Kristen! De jó újra látni. – hajolt át nevetve a pulton és megölelt.

•   Szia Kayla! Téged is jó látni. – köszöntem én is neki. Miután kiszolgálta odatámaszkodott és elkezdtünk beszélgetni.

•  Mi szél hozott ide ennyi idő után? Hogy vagy? – kérdezte.

•  Itt az idő, hogy kilépjek a múlt árnyékából és hiányzott  a hely és persze te. – mondtam mosolyogva. – Utolsó kérdésedre válaszolva jól vagyok köszönöm. És te?

• Meg vagyok én is. Az elmúlt két évben is ugyan itt robotoltam és táncoltam. Az elején sokan hiányoltak titeket. – jegyezte meg. – Remélem, ha már ide vetődtél, akkor táncolsz is egyet. – kacsintott rám.

• Amint, találok egy partnert. – válaszoltam és megpördültem a székkel, hogy feltérképezzem a kínálatot.

• Volt egy kis változás az évek alatt. – mondta kilépve a pult mögül.

• Szoktak csoportos táncolások is lenni. Ilyenkor csak belépsz a parkettre és azzal táncolsz, aki épp melletted áll és folyamatosan megy a párcsere.

• Hmm… Érdekesnek hangzik.

• Az is. – kacsintott egyet. – Na irány a parkett. – mondta és taszított egyet rajtam.

 

Ez a kis löket elég is volt és beléptem a parkett közepére ahol már rengetegen voltak. Felcsendült egy ismert zene a Dirty Dancing című filmből. Mellém lépett egy tőlem nem sokkal idősebb szőke férfi. Nem volt csúnya csak épp nem az esetem, de azt meg kell hagyni remekül salsázott. Így telt el majdnem fél óra. Megállás nélkül táncoltunk különféle zenére más-más táncokat. Fogalmam sem volt, hogy hányadik férfival táncolok, amikor egy barna hajú, barna szemű férfi landolt mellettem, akivel az utolsó táncot táncoltuk. A szám végeztél megfogta a kezem és a bárpulthoz vezetett.
 

• Szia Jackson vagyok! – mutatkozott be.

• Én meg Kristen, de inkább csak Kris. – fogtam meg a felém nyújtott kezét.

• Nos, Kris remekül táncolsz. Az előtted lévő hölgyek miatt szerintem kétszeresére dagadt a lábam. – viccelődött.

• Köszönöm, te is nagyon jól mozogsz. Tanulsz táncot valahol? – érdeklődtem miközben belekortyoltam a poharamba.

• Igen tanultam, de igazság szerint mára már ez csak egy hobbi maradt. Jelenleg ügyvédként dolgozom.

• Ügyvédként? Na ezt nem gondoltam volna. Ügyvédhez képest jól táncolsz. – nevettem rá.

• Na és te?

• Épp a közeljövőben tervezem megnyitni a saját tánc stúdiómat. – mondtam büszkén.

• Gratulálok hozzá. – mondta. – Örülök, hogy az utamba kerültél a parketten. – kacsintott rám.

• Ennek én is. – nevettem fel. Beszélgetésünket a telefonom csörgése szakította félbe. A kijelzőn Ashley neve villogott. – Szia Ash! – köszöntem bele, de azonnal félbeszakított a rikácsolása.

• Kristen Stewart hol a fenébe vagy? Bella hívott, hogy jöjjek hamarabb haza, hogy ne legyél sokat egyedül erre már három órája várok rád.

•   Ne haragudj. – mondtam bűnbánóan. – Beugrottam a Latin Dance klubba.

•   Azért szólhattál volna, aggódtam. – morogta.

• Bocsánat, nem terveztem sokáig maradni, csak így alakult.

• Semmi baj, a lényeg hogy jól vagy. Érezd jól magad. – mondta és hallottam a hangján, hogy már mosolyog. Gyorsan elköszöntem tőle és leraktam a telefont, majd ismét Jack felé fordultam.

• Ne haragudj.

• Semmi gond. Aggódó barát vagy esetleg szülő? – érdeklődött nem is sejtve, hogy mekkora fájdalmat okozott ez a kérdés. Bárcsak aggódó szülő lenne.

• Nem. – mondtam. – Barátom nincs, a szüleim meg meghaltak. – hajtottam le a fejem.

• Úristen Kris! Annyira sajnálom. Nem is sejtettem. – mentegetőzött azonnal.

• Semmi gond, nem tudhattad. – néztem rá szomorú mosollyal. – Most viszont mennem kell. – álltam fel a pulttól.

• Rendben és még egyszer tényleg nagyon sajnálom. – nyitotta ki előttem az ajtót. – Holnap esetleg nem lenne kedved meginni valamit vagy eljönni velem vacsorázni? – kérdezte. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni annak a tekintetnek.

• De persze. – egyeztem bele, majd gyorsan lefirkantottam neki a számomat. – Tessék. – adtam a kezébe. – Hívj fel! – majd mielőtt válaszolhatott volna bepattantam a kocsiba és elindultam haza.

 

Egész úton fülig ért a szám. Végre teljesen elfeledkezhettem a problémáimról hála Jacksonnak. Holnap meg ismét találkozom vele. Erre a gondolatra teljesen felpörögtem. Jól éreztem magam az alatt az egy óra alatt. Nem is sejtettem, hogy hamarosan valami beárnyékolja majd a boldogságomat.