2. fejezet

2.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet. Remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő jövő héten érkezik! J

Puszi: Wiky

„Minek emésztenénk magunkat? (...) Aminek jönnie kell, jönni fog, és ha itt lesz, szembenézünk vele.”

/Joanne Kathleen Rowling/

 Másodpercekig csak bámultam abba a szempárba, amit örökre el akartam felejteni. Soha nem felejtem el azt a napot mikor utoljára láttam. A kiszabadításom után egy héttel történt méghozzá az elrablóim tárgyalásán. Őt is beidézték tanúnak, mivel a két elkövető azt állította, hogy Ő bérelte fel őket. Addig a percig még csak nem is láttam őt és fogalmam sem volt, hogy honnan ismer, és miért akar nekem ártani. Még a mai napig nem jöttünk rá erre a bátyámmal pedig nyomoztunk is utána miután a bíróság felmentette mondván, hogy bebizonyosodott, hogy neki semmi köze a dologhoz, de mi tudtuk, hogy ez nem igaz. Elég volt csak a szemébe nézni. A hideg futkosott a hátamon attól a gyűlöletet sugárzó tekintettől. Azonban beszélni már nem tudtunk vele, mert, ahogy kimondták az ítéletet eltűnt nem csak az épületből, de még az országból is. Fogalmunk sem volt hol lehet, de egy idő után már feladtuk a keresést és a miértek kutatását. Erre most itt van megint és felkavarja a nyugodtnak hitt életemet.

• Mikor észbe kapok, egy gyors mozdulattal ellépek mellőle és tartom a három lépés távolságot. Nem várja meg, hogy reagáljak, hanem gúnyosan elmosolyodik és megszólal.

•   Nocsak-nocsak a híres Kristen Stewart! – szólít meg gúnyosan. – Micsoda meglepetés! Régen találkoztunk. Helyre jött a picike lelkecskéd? – gúnyolódott.

•  Robert! Mit keresel itt? Miért jöttél vissza? – kérdeztem élesen és reméltem nem remeg meg a hangom.

•  Jaj, csak nem azt hitted megfeledkeztem rólad? Dehogyis. Visszajöttem, hogy befejezzem, amit elkezdtem. – válaszolt fenyegetően. – Nem nyugszom, amíg ugyanúgy tönkre nem teszlek titeket, mint a szüleid az én családomat. – keményítette meg a hangját.

• Mire… Mire célzol ezzel? – kérdeztem enyhén remegő hanggal.

• Majd rájössz te magadtól. Okos nőnek tűnsz. – élcelődött. – De egy biztos legyél óvatos, mert itt maradok a városba. Nehogy romba dőljön a szépen felépített életed. – fenyegetett meg közel hajolva. Épp csak egy hajszál választott el minket egymástól. – Viszlát! – köszönt el vidáman fütyörészve. Barátnőim épp ezt a pillanatot választották, hogy odaérjenek hozzám.

• Ki volt ez? – kérdezte Bella, mivel csak a távozó hátát láthatták.

•  Robert… - suttogtam elhaló hangon és úgy éreztem menten összecsuklanak a lábaim. Barátnőim is teljesen elsápadtak, majd kivezettek az üzleti előtti padhoz és leültettek.

• Mit mondott? – kérdezte Ashley. – Kris! – szólított meg újra mire végre feleszméltem.

• Megfenyegetett. – mondtam halkan. – Azt mondta, hogy azért jött vissza, hogy tönkre tegye a családunkat, ahogy a szüleim az övét. De hát ez képtelenség. Anya és apa soha nem ártott senkinek. Ugye? – kérdeztem félve és hirtelen csak egy gyereknek éreztem magam, aki attól retteg, hogy kiderül, a mikulás nem létezik.

• Hát persze, hogy nem. – nyugtattak. – Kris a szüleid jó emberek voltak. – mondta Bella és megnyugtatóan simogatta a hátam.

• Menjünk haza! – javasolta Ash.

• Rendben. – bólintottam, majd még gyorsan hozzá tettem. – Kérlek Kellannak egyenlőre még ne szóljatok róla. – néztem rájuk könyörgően.

• Muszáj tudnia Kris! – szólt rám Bella.

• Tudom, de még előtte nyomozni akarok egy kicsit az ügyben. Kérlek! El fogom neki mondani, de nem most.

• Jól van, megtartjuk. – egyezett bele Ashley, majd Bella is vonakodva bólintott.

 

 Ezután több szó nem esett köztünk és egyenesen hazafelé vettük az irányt. Átadtam a volánt Bellának, mert képtelen voltam vezetni annyira remegtem még mindig. Csak bámultam ki az ablakon, figyeltem az elsuhanó tájat és gondolkodtam. Vajon van valami igazság abban, amit mondott? Nem akartam elhinni ezt a szüleimről, de egy kis hang mégis gyanút ébresztett bennem. Mi van, ha tényleg a szüleim tették tönkre a Robert családját? Meg egyáltalán mivel? Megannyi kérdés, amire muszáj tudnom a választ. Hogy tudnám kideríteni? Valakinek tudnia kell arról, ha a két család valahogy kapcsolatban állt egymással. Talán üzleti kapcsolat lehetett? A régi papírokból kideríthetem, már csak észrevétlenül be kell jutnom a céghez és megtudni, hogy hol tárolják a régi dokumentumokat. Sima ügy. Legalábbis azt hiszem. – gondolataimból barátnőm szakított ki. 
 

•  Kris! Hahóó! Haza értünk. – lebegtette meg a kezét a szemem előtt.

• Ne haragudj kicsit elkalandoztam. – mosolyogtam rá.

• Semmi baj, de ugye minden rendben? – kérdezte Ash aggódva.

• Persze. Na menjünk, pakoljuk be a cuccainkat. – javasoltam, majd kikászálódtam az autóból és bementünk a házba.

Miután elpakoltuk a dolgainkat a lányok leültek a nappaliba szervezni a partyt. Én inkább kivontam magam ez alól és elkezdtem kapcsolgatni a tévét hátha valami leköti a figyelmem és nem gondolok a ma délután történtekre. Egyre idegesebb lettem és rettegtem attól, hogy mikor fog Robert ismét megjelenni és mivel készül. Feszülten telt el a nap hátra lévő része és alig vártam, hogy végre ágyba kerüljek remélve, hogy nem jelenik meg álmomban újra az a borzalmas nap. Sokáig nem jött álom a szememre és csak forgolódtam. Próbáltam felidézni, hogy valamikor a szüleim beszéltek e valami Pattinson családról hátha van valami nyom, amin elindulhatok, de akárhogy erőlködöm semmi. A szüleink szobájából a padlásra pakoltuk fel az ott lévő dolgokat bedobozolva hátha azok között rábukkanok valamire. Másnap persze felsettenkedtem a padlásra, de semmit nem találtam. Minden dobozt, zsákot megnéztem, de az égvilágon semmit sem találtam még a régi iratok között sem. Tehát muszáj bemennem a céghez, ha meg akarok tudni valamit. De hogy magyarázom meg Kellannak? Semmiképp nem szabad megtudnia. Így is állandóan miattam aggódik.

És így telt el az elkövetkező pár nap. Próbáltam kitalálni, hogy hogy juthatnék be észrevétlenül, de eddig egy épkézláb ötlet nem jutott eszembe. Bellát és Ashleyt nem akartam bele keverni ebbe az egészbe. Sajnos azonban belerángattak a készülődésbe és egy percre sem hagytak magamra így meg sem próbálhattam bejutni. Próbálták elterelni a figyelmem, ami többé-kevésbé sikerült is nekik, de nem teljesen. Kezdtem beletörődni, hogy amíg le nem megy, a buli addig nem szabadulok el. Az meg még egy hét.

 
Gondolataimból a bejárati ajtó csapódása rángatott ki mire összerezzentem. Teljesen paranoiás lettem. Megráztam a fejem és az érkező felé fordultam.
 

• Kellan! Szia! Máris itthon? Nem szoktál ilyen hamar végezni. – mondtam neki mikor belépett a konyhába.

•  Tudom, de el kell utaznom a hétvégére, mert baj van a Los Angeles-i építkezésen. Muszáj odamennem. – mondta gondterhelten.

• De semmi komoly ugye?

•  Nem, ne aggódj, csupán egy szállító nem akarja a megfelelő anyagot odavinni pedig már elég nagy előleget is kapott. Személyesen kell beszélnem vele. – nyugtatott meg.

• Értem. És mikor indulsz? – érdeklődtem. Ez kitűnő alkalom a nyomozásra.

•  Még ma este, hogyha vissza akarok érni a hétfői kora reggeli értekezletemre. Bellát nem láttad? Meg akarom kérni, hogy kísérjen el. – kérdeztem mosolyogva. – Alig tudok most vele tölteni egy kis időt.

• Fent van az emeleten. – közöltem vele mosolyogva.

• Köszi, hugi. – mondtam majd el is ment, hogy megkeresse barátnőmet. Végre lesz egy kis nyugi. Eljött a nyomozás ideje. – gondoltam magamba és felmentem a szobámba. Amint elmentek el is megyek a vállalathoz. – határoztam el.

 

Miután bepakolták a bőröndjeiket és lefoglalták a repülőjegyet kivittem őket a reptérre. Ashleyt nem volt nehéz lerázni, mert amúgy is az új hódolójával volt megbeszélt randevúja. Gyorsan kiraktam őket és már száguldoztam is a céghez. Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így hamar odaértem. A portán próbáltam észrevétlenül besurrani, mert nem nagyon szerettem volna, ha kérdezgetik, miért vagyok itt és ez a bátyám fülébe jutna. Szerencsére sikerrel jártam, majd beérve Kellan irodája felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy soha nem zárja be az ajtót kulccsal. Hangtalanul becsuktam magam után az ajtót, besötétítettem az ablakokat és neki láttam a kutatásnak. Az összes jelenlegi és régi dokumentumokat átnéztem az elejétől a végéig, de semmit nem találtam. Mennyire régre kellene visszamennem? Fogalmam sincs. Az is lehet, azért nem találok semmit, mert tényleg nem volt a két családnak semmi köze egymáshoz csak én beszélem be magamnak. De akkor miért mondta azt Robert amit?
 

•  A francba itt nem találok semmit. – csattantam fel hangosan és becsaptam az egyik szekrény ajtaját. – Elegem van. Jobb lesz, ha haza megyek. – sóhajtottam fel majd megráztam a fejem. Remek, már magamban beszélek. Teljesen becsavarodtam.

 

Óvatosan kisettenkedtem a hátsó ajtón, majd az épületet megkerülve beszálltam az autómba és elhajtottam. Nem volt kedvem haza menni így elkezdtem céltalanul furikázni a városban. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek csak egyszer csak észrevettem egy hatalmas kéken világító feliratot: Latin Dance. Úgy is régtáncoltam már és annál is régebben jártam ezen a helyen. Mikor még minden a helyén volt az életemben hetente háromszor jártunk ide táncolni a csajokkal. Már külön asztalunk is volt, mint minden törzsvendégnek és már mindenki ismert minket. Az elrablásom óta azonban nem is voltam itt. Itt az ideje kiengedni a gőzt. Leparkoltam a kocsival, kipattantam belőle és elindultam a bejárathoz. Belépve ugyan az a hangulat fogadott, mint mikor utoljára itt jártam. Latin zene szólt a hangszórókból, halvány fény világította be a táncparkettet és az asztalok ugyanúgy a fal mellett kaptak helyet. Odaléptem a pulthoz és kértem egy pohár gyümölcslét. A pultos azonnal megismert és régi barátként üdvözölt.

•    Kristen! De jó újra látni. – hajolt át nevetve a pulton és megölelt.

•   Szia Kayla! Téged is jó látni. – köszöntem én is neki. Miután kiszolgálta odatámaszkodott és elkezdtünk beszélgetni.

•  Mi szél hozott ide ennyi idő után? Hogy vagy? – kérdezte.

•  Itt az idő, hogy kilépjek a múlt árnyékából és hiányzott  a hely és persze te. – mondtam mosolyogva. – Utolsó kérdésedre válaszolva jól vagyok köszönöm. És te?

• Meg vagyok én is. Az elmúlt két évben is ugyan itt robotoltam és táncoltam. Az elején sokan hiányoltak titeket. – jegyezte meg. – Remélem, ha már ide vetődtél, akkor táncolsz is egyet. – kacsintott rám.

• Amint, találok egy partnert. – válaszoltam és megpördültem a székkel, hogy feltérképezzem a kínálatot.

• Volt egy kis változás az évek alatt. – mondta kilépve a pult mögül.

• Szoktak csoportos táncolások is lenni. Ilyenkor csak belépsz a parkettre és azzal táncolsz, aki épp melletted áll és folyamatosan megy a párcsere.

• Hmm… Érdekesnek hangzik.

• Az is. – kacsintott egyet. – Na irány a parkett. – mondta és taszított egyet rajtam.

 

Ez a kis löket elég is volt és beléptem a parkett közepére ahol már rengetegen voltak. Felcsendült egy ismert zene a Dirty Dancing című filmből. Mellém lépett egy tőlem nem sokkal idősebb szőke férfi. Nem volt csúnya csak épp nem az esetem, de azt meg kell hagyni remekül salsázott. Így telt el majdnem fél óra. Megállás nélkül táncoltunk különféle zenére más-más táncokat. Fogalmam sem volt, hogy hányadik férfival táncolok, amikor egy barna hajú, barna szemű férfi landolt mellettem, akivel az utolsó táncot táncoltuk. A szám végeztél megfogta a kezem és a bárpulthoz vezetett.
 

• Szia Jackson vagyok! – mutatkozott be.

• Én meg Kristen, de inkább csak Kris. – fogtam meg a felém nyújtott kezét.

• Nos, Kris remekül táncolsz. Az előtted lévő hölgyek miatt szerintem kétszeresére dagadt a lábam. – viccelődött.

• Köszönöm, te is nagyon jól mozogsz. Tanulsz táncot valahol? – érdeklődtem miközben belekortyoltam a poharamba.

• Igen tanultam, de igazság szerint mára már ez csak egy hobbi maradt. Jelenleg ügyvédként dolgozom.

• Ügyvédként? Na ezt nem gondoltam volna. Ügyvédhez képest jól táncolsz. – nevettem rá.

• Na és te?

• Épp a közeljövőben tervezem megnyitni a saját tánc stúdiómat. – mondtam büszkén.

• Gratulálok hozzá. – mondta. – Örülök, hogy az utamba kerültél a parketten. – kacsintott rám.

• Ennek én is. – nevettem fel. Beszélgetésünket a telefonom csörgése szakította félbe. A kijelzőn Ashley neve villogott. – Szia Ash! – köszöntem bele, de azonnal félbeszakított a rikácsolása.

• Kristen Stewart hol a fenébe vagy? Bella hívott, hogy jöjjek hamarabb haza, hogy ne legyél sokat egyedül erre már három órája várok rád.

•   Ne haragudj. – mondtam bűnbánóan. – Beugrottam a Latin Dance klubba.

•   Azért szólhattál volna, aggódtam. – morogta.

• Bocsánat, nem terveztem sokáig maradni, csak így alakult.

• Semmi baj, a lényeg hogy jól vagy. Érezd jól magad. – mondta és hallottam a hangján, hogy már mosolyog. Gyorsan elköszöntem tőle és leraktam a telefont, majd ismét Jack felé fordultam.

• Ne haragudj.

• Semmi gond. Aggódó barát vagy esetleg szülő? – érdeklődött nem is sejtve, hogy mekkora fájdalmat okozott ez a kérdés. Bárcsak aggódó szülő lenne.

• Nem. – mondtam. – Barátom nincs, a szüleim meg meghaltak. – hajtottam le a fejem.

• Úristen Kris! Annyira sajnálom. Nem is sejtettem. – mentegetőzött azonnal.

• Semmi gond, nem tudhattad. – néztem rá szomorú mosollyal. – Most viszont mennem kell. – álltam fel a pulttól.

• Rendben és még egyszer tényleg nagyon sajnálom. – nyitotta ki előttem az ajtót. – Holnap esetleg nem lenne kedved meginni valamit vagy eljönni velem vacsorázni? – kérdezte. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni annak a tekintetnek.

• De persze. – egyeztem bele, majd gyorsan lefirkantottam neki a számomat. – Tessék. – adtam a kezébe. – Hívj fel! – majd mielőtt válaszolhatott volna bepattantam a kocsiba és elindultam haza.

 

Egész úton fülig ért a szám. Végre teljesen elfeledkezhettem a problémáimról hála Jacksonnak. Holnap meg ismét találkozom vele. Erre a gondolatra teljesen felpörögtem. Jól éreztem magam az alatt az egy óra alatt. Nem is sejtettem, hogy hamarosan valami beárnyékolja majd a boldogságomat.

1.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az első fejezet! Remélem tetszeni fog. A következő jövő héten érkezik :)

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

  

      1.fejezet

„Az ember életében lehetnek nehézségek, de nem zárkózhat be, az útját végig kell járnia.”

/J. J. Stalter/

A saját ordításomra riadok ismét. Hosszú ideig nem kísértettek ezek az álmok vagy inkább emlékek. Két év telt el azóta a szörnyű eset óta. Még mindig kiráz a hideg, ha arra a napra gondolok. A félelemre, mely minden porcikámat átjárta. A sötétségre. A hidegre, amely a csontomig hatolt. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Életem egyik legrosszabb időszaka volt. Kiszabadításom után pedig jött a következő sokk: a szüleim halálos balesetet szenvedtek mikor megtudták mi történt és indultak haza az üzleti tárgyalásukról. Utána hónapokig féltem kitenni a lábam az utcára. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy visszajönnek értem és azt nem úszom meg élve. Minden egyes napom rettegésben telt. Saját magamat hibáztattam a szüleim halála miatt, hiszen miattam indultak vissza aznap este. Sok időbe telt, amíg meggyőztek és én magam is beláttam, hogy nem tehetek semmiről. A barátaim és a bátyám nélkül fogalmam sincs, hol tartanék most. Megmentettek saját magamtól. Kirángattak a hónapokig tartó depresszióból és nekik hála újra talpra álltam. Az elmúlt években rengeteg támogatást kaptam tőlük. Egyedül a csuklómon éktelenkedő halvány forradások emlékeztetnek életem legrosszabb hónapjaira. Még a legelején próbáltam véget vetni a szenvedéseimnek, de a bátyám időben jelent meg és kórházba vitt. Sokat köszönhetek neki. Sokan nem értik a köztünk lévő kapcsolatot, hiszen mindenki tudja, hogy a szüleim őt örökbe fogadták, mikor még úgy tudták nem lehet gyerekük. Azonban kilenc hónappal később megszülettem én. Bátyám, Kellan csak két évvel idősebb tőlem így mindig remekül megértettük egymást, habár sokan többet magyaráztak ebbe bele, mint ami valójában volt. Hiába nem vagyunk vérszerinti testvérek, de puszta testvéri szeretetnél több soha nem volt és soha nem is lesz köztünk. Őt is nagyon megviselte a szüleink halála, de miattam tartotta magát. Ebben az időszakban jött össze az egyik legjobb barátnőmmel, Bellával. Azóta is jól meg vannak. Néha napján, mikor egyedül érzem magam elfog egyfajta irigység a kapcsolatukat látva. Olyan szépek együtt és nekem is hiányzik, hogy fontos lehessek valakinek. Egy évvel a szüleim halála után úgy éreztem, hogy végre én is boldog lehetek, mikor belépett az életembe Ő. Tomnak hívták. Első perctől kezdve vonzódtunk egymáshoz és jól éreztük magunkat egymás társaságában. Még az sem zavart, hogy akkoriban barátnője volt, mert nem jósoltam sokat a kapcsolatuknak. Megismerkedésünk után pár hónappal pedig végleg szakítottak. Akkoriban még közelebb kerültünk egymáshoz és kezdtem azt hinni, hogy végre megtaláltam a boldogságot. Beismerte, hogy friss még számára a szakítás és nem akar semmi komolyabb dologba belebonyolódni, de úgy éreztem tudnék rá várni. Azonban persze nem úgy alakultak a dolgok és elváltak útjaink. Szörnyű volt amit akkor éreztem, mikor elvesztettem, úgy éreztem meghasad a szívem. Nagyon fájt a dolog és sokáig nem tudtam elfelejteni, de mára már úgy érzem sikerült túltennem magam rajta. Nem élhetek örökké a múltban. Mára már úgy érzem lelkileg is helyre jöttem és itt az ideje elkezdenem építgetni a jövőmet.

Ránéztem az éjjeli szekrényemen lévő ébresztőórára, ami hajnal öt órát mutatott. Remek! – gondoltam magamban. – Most sem fogok már többet aludni. Majd azzal a mozdulattal kipattantam az ágyból egyenesen be a fürdőszobába. Egy frissítő zuhany csodákra képes. Bő negyed óráig folyattam magamra a fizet, amitől szinte teljesen éber lettem. Visszaérve a szobámba felkaptam egy melegítőt és lementem a konyhába készíteni egy jó nagy adag kávét. Meglepetésemre Kellan már ébren volt és a pulton kortyolgatta a kávéját miközben az aznapi újságot olvasgatta.

•         Jó reggelt bátyus! – léptem oda mögé és adtam az arcára egy puszit.

•         Jó reggelt Kris! – fogadta a köszönésem. – Hogy hogy már ébren vagy? Megint rémálmok? – kérdezte aggódva.

•          Igen, de nem olyan vészes. Nem kell túlkomplikálni. – próbáltam nyugtatni.

•          Nem kellene visszamenned az orvoshoz? Hátha ad valami altatót vagy nyugtatót.

•         Semmi szükség rá. Nem akarok életem végéig gyógyszeres kezelés alatt állni. – mondtam határozottan.

•          Rendben, de tudod hogy rám számíthatsz ugye? – kérdezte komolyan.

•         Hát persze. De most már itt az ideje hogy bevigyem a napi koffein adagomat a szervezetembe. – mondtam mosolyogva majd töltöttem magamnak és leültem vele szemben.

•          Mit tervezel mára? – kérdezte, amint befejezte az újság olvasását.

•         Úgy döntöttem, hogy bemegyek ma a stúdióba megnézni, hogy haladnak a munkálatok. – avattam be terveimbe. Évek óta a tánc a mindenem és sokat segített a legszörnyűbb időszakomban. Tánciskolába jártam és úgy terveztem, hogy a Los Angeles-i táncakadémiára jelentkezem, de az elrablásom és a szüleim halála után felhagytam a terveimmel és úgy döntöttem, hogy saját táncstúdiót nyitok. Meg is vettem egy hatalmas épületet és mivel a családnak építészeti vállalkozása van a felújítás is meg van oldva. Alig várom, hogy végre kész legyen és elkezdődhessenek az órák. Úgy terveztem, hogy több korcsoportos foglalkozást indítok megfizethető áron, és ha már beindult az üzlet, akkor egy két segítő koreográfust és felveszek és versenyekre készítjük fel a diákokat. Gondolataimból Kellan hangja rángatott ki.

•          Elkísérhetlek, ha gondolod. – ajánlotta fel.

•          Ugyan nem szükséges. Ne halaszd el miattam a tárgyalásokat. Majd Ashley vagy Bella elkísérnek. – mondtam majd ebben a pillanatban jelent meg Bella az ajtóban, aki már több mint egy éve velünk lakik ugyanúgy, mint Ashley.

•          Hova is kell elkísérni? – kérdezte mosolyogva majd egy csókkal köszöntötte bátyámat. 

•         Gondoltam megnézem, hogy állnak a munkálatok.

•         Szívesen elkísérlek. Amúgy is szerettem volna egy csajos napot veled meg Ashleyvel. Olyan régen lazítottunk már. – sóhajtott fel. Ő és Ashley is imádták a táncot és erősen gondolkoztam azon, hogy felkérem őket tánctanárnak. Ashley kapná a kisebb korcsoportot, mert nagyon imádja a gyerekeket és van is hozzájuk türelme. Bella pedig a középső csoportot kapná. Már ha egyáltalán elvállalnák. Ma meg is beszélem velük. – határoztam el.

•          Jól van. Akkor ha Ashley felkel mehetünk is. Addig felöltözök. – mondtam majd felpattantam és elindultam a szobámba. Felérve odaléptem a gardróbomhoz és kiválasztottam egy világoskék csőfarmert, egy sötétkék V kivágású rövid ujjú felsőt hozzá egy farmermellénnyel, valamint a kedvenc sötétkék magas sarkú cipőmet. Gyorsan felöltöztem, majd derékig érő hajamat egy lófarokba fogtam a fejem tetején és egy enyhe sminket készítettem. Belepakoltam az egyik táskámba néhány dolgot, majd lementem a nappaliba amíg Bella felkeltette Ashleyt és el nem készültek. Már lassan egy fél órája vártam rájuk, amikor végre megjelentek.

•         Na végre. – sóhajtottam fel. – Már azt hittem soha nem lesztek készen. – mosolyogtam, majd felpattantam a kanapéról és együtt elindultunk az autómhoz. A stúdió épület nem volt túl messze a házunktól így elég hamar odaértünk. Végig beszélgettük az utat és rengeteget nevettünk. Igaza volt Bellának, hogy nagyon rég volt már mikor hárman együtt tölthettünk egy kis időt. Ashley nagymamája beteg lett így ő mostanában a legtöbb időt vele töltötte míg Bella a bátyámmal romantikázott akivel már lassan egy hónapja jegyben járnak. Örülök a boldogságuknak, de már nekem is hiányzik az, hogy fontos lehessek valakinek. A stúdióba érve fürgén kipattantunk az autóból és az épület bejáratához vettük az utunkat. Az ajtóban várt már minket a család nagyon jó barátja, aki a felújítást vezeti. Negyvenes évei végén járó, őszülő idősebb férfi, aki édesapám egyik legjobb barátja volt és átjelentkezett a mi cégünkhöz a szüleim halála után, hogy segítsen Kellannak belerázódni az igazgatói posztba.

•         Üdv Mr Smith! – köszöntünk neki.

•         Sziasztok Hölgyek! Kellan szólt, hogy jöttök. Gondoltam körbevezetlek titeket. – mosolygott ránk majd a kezünkbe nyomott egy-egy munkavédelmi sisakot. Körbevezetett minket az egész épületen elmagyarázva, hogy még milyen feladatok vannak még hátra és, hogy szűk egy hónap és birtokba vehetem a stúdiómat. Menet közben el-el kalandoztam és gondolatban már elképzeltem, hogy mi hogy fog kinézni. Három szintes az egész épület. Mindegyik szinten volt egy-egy öltöző és fürdő szoba kiépítve a lehető legotthonosabban kialakítva, teljesen elrugaszkodva a megszokott unalmas mellékhelyiségektől. Ezen felül volt még egy-egy hatalmas gyakorló terem melynek egyik oldala csak tükrökből állt. Az első emeleten alakítottak ki egy tágas irodát melynek egyik fala tetőtől talpig csak ablak volt és teljes egészében be lehetett látni az egész várost. Ezenfelül persze kértem, hogy két kisebb irodát is válasszanak le az első emeleten, amelyeket reményeim szerint majd a lányok foglalnak el. A földszinten építettek be egy előadó termet, egy hatalmas színpaddal valamint rengeteg székkel, hogy mi magunk is megtudjuk rendezni a saját előadásainkat. Mindezek mellett a bejárati ajtón keresztül egy hatalmas aulában találja magát az ember ahol egy recepciós pultot építettek egy mini irodával. A kérésemre kialakítottak egy ruhatárat és egy kisebb büfét is. Boldog mosollyal sétáltam körbe az egészet és el is feledkeztem a hajnali rémálomról. Bő egy órán belül végeztünk is.

• Köszönjük szépen az idegenvezetést! - öleltem magamhoz mosolyogva Mr Smith-t.

• Nagyon szívesen.  Remélem olyan lesz mint amilyennek megálmodtad. - mondta.

• Annál sokkal jobb lesz. - válaszoltam nevetve, majd elköszöntünk és az autóba ülve elindultunk egy kis étterem felé, hogy megebédeljünk. Ahogy elfoglaltuk az asztal és leadtuk a rendelést azonnal belekezdtem a mondanivalómba.

• Lányok! Szeretnék veletek valamiről beszélni. - kezdtem komolyan.

• Persze hallgatunk. - mondta Ashley. - De ugye nincs semmi baj? 

• Jaj, dehogyis. Inkább a lényegre térek mielőtt még jobban megijesztelek titeket. - nevettem fel zavartan. - Szóval, sokat gondolkodtam a táncstúdiómon. Tudjátok, hogy mennyire hálás vagyok nektek, hogy nem mentetek el nélkülem Los Angeles-be és hogy itt maradtatok velem. A segítségetek nélkül nem tudtam volna talpra állni. Hiába mondtátok, hogy nem miattam adtátok fel az álmaitokat mégis bűntudatom volt és van. Ezért arra jutottam, hogy mi lenne ha beszállnátok a stúdióba, mint táncoktatók és részvénytársak? - hadartam el egy szuszra az egészet és félve vártam a reakciókat. Döbbenten meredtek rám pár pillanatig, majd egymásra néztek ugyan abban a pillanatban pattantak fel, és szorosan megöleltek.

• Jaj, Kristen! - sóhajtott fel Bella. - Hát persze, hogy társulunk veled és közösen valósítjuk meg az álmainkat. 

• Úgy van! - helyeselt Ashley is mire felnevettünk. Rendeltünk egy-egy pohár gyümölcskoktélt és koccintottunk az egyességünkre. Majd felhozták azt a témát amiről nem nagyon szeretek beszélni. A születésnapomat. A szüleim halála óta nem hagytam, hogy megünnepeljük, de pár napja a fejükbe vették, hogy a 25. szülinapomat már pedig megünnepeljük.

• Szóval akkor hol legyen a party? - kérdezte Ashley.

• Lányok ti tényleg nem adjátok fel? - érdeklődtem lemondó sóhajjal.

• Soha! - vágták rá egyszerre és elnevették magukat. Nem akartam elrontani a kedvem így belementem egy szigorúan kicsi családias ünneplésbe. Annyira megörültek, hogy szinte azonnal elkezdték szervezni. Pár percig mosolyogva néztem őket, majd bedobtam egy mentőövet, aminek tuti nem tudnak ellenállni.

• Lányok! Mit szólnátok egy kis vásárláshoz? - szólaltam meg mire egyszerre bólintottak és pattantak fel fizetni. Miután rendeztük a számlát elindultunk a plázához. Vezetési stílusomnak hála gyorsan odaértünk és megrohamoztuk a butikokat. Mindannyian imádtunk vásárolni, ez egy fajta feltöltődés volt számunkra. A fél délután ruhák válogatásával töltöttük, majd betévedtünk egy elektronikai üzletbe. Itt az ideje új laptop után nézni - gondoltam magamban, majd elkezdtem nézelődni. Már vagy a harmadik sor végénél jártam, mikor a nagy nézelődés miatt neki mentem valakinek. Elvesztettem az egyensúlyomat és el is dőltem volna ha két erős kar meg nem ment a padlóval való találkozástól. Mikor már biztos lábakon álltam, felnéztem a megmentőmre, hogy megköszönjem a mentést. Felemeltem a fejem és teljesen leblokkoltam, mikor megláttam a megmentőm arcát. Elsápadtam és egyre csak egy kérdés zakatolt a fejemben: Mikor jött vissza, és egyáltalán miért?? Fogalmam sem volt, de rettegtem a választól.

Előszó!

Sziasztok! 

Kicsit megkésve, de itt az előszó :)  Próbálok sietni az első fejezettel, de a munka miatt lassan haladok. De az biztos, hogy hetente egy friss mindenképpen érkezik ha pedig valami miatt még sem lenne akkor szólni fogok nektek. :)

Remélem kíváncsiak vagytok a folytatásra :D

Puszi: Wiky

Előszó

"Rájöttem, mennyire igaz az a mondás, hogy az ember nem maradhat meghatározhatatlan ideig a görcsös félelem állapotában. A rettegés vagy a végsőkig fokozódik, míg oly mértékben túlárad, hogy az ember vagy elmenekül, vagy megőrül; vagy szép lassan lecsillapodik és elmúlik."

/Susan Hill/

Sötétség. Mindent elborító sötétség vesz körül. Félek. Reszketek. Érzem, ahogy a hideg körül ölel. Nem látom, de hallom ahogy apró bogarak, rágcsálók szaladgálnak körülöttem. A félelem teljesen megbénít. Hogy kerültem ide? Kik tették ezt velem? Miért? Ezek a kérdések cikáztak megállás nélkül a fejemben. Körül néztem, de teljes volt a sötétség. Még egy apró fénysugarat sem lehetett látni. Próbáltam hallgatózni, de az ég világon semmi, még egy kis apró nesz sem hallatszott át a falakon. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi történhetett, de az az utolsó emlékem, hogy a parkban várakozom. De kire? Kire várhattam az éjszaka közepén egyedül a hátborzongatóan ijesztő parkban? A válasz egyszerű: fogalmam sincs. Mintha az az ütés amit a fejemre mértek teljesen kitörölte volna az utolsó pár óra történéseit. Egyáltalán mióta vagyok itt? Nem emlékszem. Hirtelen felugrottam. Hallom, ahogy valaki lassú léptekkel halad a sötét börtönöm felé. Teljesen bepánikolok. Nem tudok hova futni sem elbújni. Idegesen kapkodom a fejem jobbra és balra, de sehol sincs menekülési útvonal. Majd egyszer csak hallom a zár kattanását. Mintha lelassult volna az idő. Az ajtó nyikorogva tárult ki és ezzel egy idejűleg egy velőt rázó sikoly hagyta el ajkaimat.
Tudtam, hogy végem.

Siker!!!

Sziasztok!

Végre igaz hogy csak félig de sikerült megcsinálnom ezt a blogot :D

Legkésőbb hétfőn felkerül az előszó majd ha elnyeri a tetszéseteket akkor az első fejezet. Addig is csinosítgatom tovább ezt a blogot :D

Kis türelmet kérek még :)

Puszi: Wiky

u.i. BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!!!! :D