1.fejezet

Sziasztok!

Megérkezett az első fejezet! Remélem tetszeni fog. A következő jövő héten érkezik :)

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

  

      1.fejezet

„Az ember életében lehetnek nehézségek, de nem zárkózhat be, az útját végig kell járnia.”

/J. J. Stalter/

A saját ordításomra riadok ismét. Hosszú ideig nem kísértettek ezek az álmok vagy inkább emlékek. Két év telt el azóta a szörnyű eset óta. Még mindig kiráz a hideg, ha arra a napra gondolok. A félelemre, mely minden porcikámat átjárta. A sötétségre. A hidegre, amely a csontomig hatolt. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Életem egyik legrosszabb időszaka volt. Kiszabadításom után pedig jött a következő sokk: a szüleim halálos balesetet szenvedtek mikor megtudták mi történt és indultak haza az üzleti tárgyalásukról. Utána hónapokig féltem kitenni a lábam az utcára. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy visszajönnek értem és azt nem úszom meg élve. Minden egyes napom rettegésben telt. Saját magamat hibáztattam a szüleim halála miatt, hiszen miattam indultak vissza aznap este. Sok időbe telt, amíg meggyőztek és én magam is beláttam, hogy nem tehetek semmiről. A barátaim és a bátyám nélkül fogalmam sincs, hol tartanék most. Megmentettek saját magamtól. Kirángattak a hónapokig tartó depresszióból és nekik hála újra talpra álltam. Az elmúlt években rengeteg támogatást kaptam tőlük. Egyedül a csuklómon éktelenkedő halvány forradások emlékeztetnek életem legrosszabb hónapjaira. Még a legelején próbáltam véget vetni a szenvedéseimnek, de a bátyám időben jelent meg és kórházba vitt. Sokat köszönhetek neki. Sokan nem értik a köztünk lévő kapcsolatot, hiszen mindenki tudja, hogy a szüleim őt örökbe fogadták, mikor még úgy tudták nem lehet gyerekük. Azonban kilenc hónappal később megszülettem én. Bátyám, Kellan csak két évvel idősebb tőlem így mindig remekül megértettük egymást, habár sokan többet magyaráztak ebbe bele, mint ami valójában volt. Hiába nem vagyunk vérszerinti testvérek, de puszta testvéri szeretetnél több soha nem volt és soha nem is lesz köztünk. Őt is nagyon megviselte a szüleink halála, de miattam tartotta magát. Ebben az időszakban jött össze az egyik legjobb barátnőmmel, Bellával. Azóta is jól meg vannak. Néha napján, mikor egyedül érzem magam elfog egyfajta irigység a kapcsolatukat látva. Olyan szépek együtt és nekem is hiányzik, hogy fontos lehessek valakinek. Egy évvel a szüleim halála után úgy éreztem, hogy végre én is boldog lehetek, mikor belépett az életembe Ő. Tomnak hívták. Első perctől kezdve vonzódtunk egymáshoz és jól éreztük magunkat egymás társaságában. Még az sem zavart, hogy akkoriban barátnője volt, mert nem jósoltam sokat a kapcsolatuknak. Megismerkedésünk után pár hónappal pedig végleg szakítottak. Akkoriban még közelebb kerültünk egymáshoz és kezdtem azt hinni, hogy végre megtaláltam a boldogságot. Beismerte, hogy friss még számára a szakítás és nem akar semmi komolyabb dologba belebonyolódni, de úgy éreztem tudnék rá várni. Azonban persze nem úgy alakultak a dolgok és elváltak útjaink. Szörnyű volt amit akkor éreztem, mikor elvesztettem, úgy éreztem meghasad a szívem. Nagyon fájt a dolog és sokáig nem tudtam elfelejteni, de mára már úgy érzem sikerült túltennem magam rajta. Nem élhetek örökké a múltban. Mára már úgy érzem lelkileg is helyre jöttem és itt az ideje elkezdenem építgetni a jövőmet.

Ránéztem az éjjeli szekrényemen lévő ébresztőórára, ami hajnal öt órát mutatott. Remek! – gondoltam magamban. – Most sem fogok már többet aludni. Majd azzal a mozdulattal kipattantam az ágyból egyenesen be a fürdőszobába. Egy frissítő zuhany csodákra képes. Bő negyed óráig folyattam magamra a fizet, amitől szinte teljesen éber lettem. Visszaérve a szobámba felkaptam egy melegítőt és lementem a konyhába készíteni egy jó nagy adag kávét. Meglepetésemre Kellan már ébren volt és a pulton kortyolgatta a kávéját miközben az aznapi újságot olvasgatta.

•         Jó reggelt bátyus! – léptem oda mögé és adtam az arcára egy puszit.

•         Jó reggelt Kris! – fogadta a köszönésem. – Hogy hogy már ébren vagy? Megint rémálmok? – kérdezte aggódva.

•          Igen, de nem olyan vészes. Nem kell túlkomplikálni. – próbáltam nyugtatni.

•          Nem kellene visszamenned az orvoshoz? Hátha ad valami altatót vagy nyugtatót.

•         Semmi szükség rá. Nem akarok életem végéig gyógyszeres kezelés alatt állni. – mondtam határozottan.

•          Rendben, de tudod hogy rám számíthatsz ugye? – kérdezte komolyan.

•         Hát persze. De most már itt az ideje hogy bevigyem a napi koffein adagomat a szervezetembe. – mondtam mosolyogva majd töltöttem magamnak és leültem vele szemben.

•          Mit tervezel mára? – kérdezte, amint befejezte az újság olvasását.

•         Úgy döntöttem, hogy bemegyek ma a stúdióba megnézni, hogy haladnak a munkálatok. – avattam be terveimbe. Évek óta a tánc a mindenem és sokat segített a legszörnyűbb időszakomban. Tánciskolába jártam és úgy terveztem, hogy a Los Angeles-i táncakadémiára jelentkezem, de az elrablásom és a szüleim halála után felhagytam a terveimmel és úgy döntöttem, hogy saját táncstúdiót nyitok. Meg is vettem egy hatalmas épületet és mivel a családnak építészeti vállalkozása van a felújítás is meg van oldva. Alig várom, hogy végre kész legyen és elkezdődhessenek az órák. Úgy terveztem, hogy több korcsoportos foglalkozást indítok megfizethető áron, és ha már beindult az üzlet, akkor egy két segítő koreográfust és felveszek és versenyekre készítjük fel a diákokat. Gondolataimból Kellan hangja rángatott ki.

•          Elkísérhetlek, ha gondolod. – ajánlotta fel.

•          Ugyan nem szükséges. Ne halaszd el miattam a tárgyalásokat. Majd Ashley vagy Bella elkísérnek. – mondtam majd ebben a pillanatban jelent meg Bella az ajtóban, aki már több mint egy éve velünk lakik ugyanúgy, mint Ashley.

•          Hova is kell elkísérni? – kérdezte mosolyogva majd egy csókkal köszöntötte bátyámat. 

•         Gondoltam megnézem, hogy állnak a munkálatok.

•         Szívesen elkísérlek. Amúgy is szerettem volna egy csajos napot veled meg Ashleyvel. Olyan régen lazítottunk már. – sóhajtott fel. Ő és Ashley is imádták a táncot és erősen gondolkoztam azon, hogy felkérem őket tánctanárnak. Ashley kapná a kisebb korcsoportot, mert nagyon imádja a gyerekeket és van is hozzájuk türelme. Bella pedig a középső csoportot kapná. Már ha egyáltalán elvállalnák. Ma meg is beszélem velük. – határoztam el.

•          Jól van. Akkor ha Ashley felkel mehetünk is. Addig felöltözök. – mondtam majd felpattantam és elindultam a szobámba. Felérve odaléptem a gardróbomhoz és kiválasztottam egy világoskék csőfarmert, egy sötétkék V kivágású rövid ujjú felsőt hozzá egy farmermellénnyel, valamint a kedvenc sötétkék magas sarkú cipőmet. Gyorsan felöltöztem, majd derékig érő hajamat egy lófarokba fogtam a fejem tetején és egy enyhe sminket készítettem. Belepakoltam az egyik táskámba néhány dolgot, majd lementem a nappaliba amíg Bella felkeltette Ashleyt és el nem készültek. Már lassan egy fél órája vártam rájuk, amikor végre megjelentek.

•         Na végre. – sóhajtottam fel. – Már azt hittem soha nem lesztek készen. – mosolyogtam, majd felpattantam a kanapéról és együtt elindultunk az autómhoz. A stúdió épület nem volt túl messze a házunktól így elég hamar odaértünk. Végig beszélgettük az utat és rengeteget nevettünk. Igaza volt Bellának, hogy nagyon rég volt már mikor hárman együtt tölthettünk egy kis időt. Ashley nagymamája beteg lett így ő mostanában a legtöbb időt vele töltötte míg Bella a bátyámmal romantikázott akivel már lassan egy hónapja jegyben járnak. Örülök a boldogságuknak, de már nekem is hiányzik az, hogy fontos lehessek valakinek. A stúdióba érve fürgén kipattantunk az autóból és az épület bejáratához vettük az utunkat. Az ajtóban várt már minket a család nagyon jó barátja, aki a felújítást vezeti. Negyvenes évei végén járó, őszülő idősebb férfi, aki édesapám egyik legjobb barátja volt és átjelentkezett a mi cégünkhöz a szüleim halála után, hogy segítsen Kellannak belerázódni az igazgatói posztba.

•         Üdv Mr Smith! – köszöntünk neki.

•         Sziasztok Hölgyek! Kellan szólt, hogy jöttök. Gondoltam körbevezetlek titeket. – mosolygott ránk majd a kezünkbe nyomott egy-egy munkavédelmi sisakot. Körbevezetett minket az egész épületen elmagyarázva, hogy még milyen feladatok vannak még hátra és, hogy szűk egy hónap és birtokba vehetem a stúdiómat. Menet közben el-el kalandoztam és gondolatban már elképzeltem, hogy mi hogy fog kinézni. Három szintes az egész épület. Mindegyik szinten volt egy-egy öltöző és fürdő szoba kiépítve a lehető legotthonosabban kialakítva, teljesen elrugaszkodva a megszokott unalmas mellékhelyiségektől. Ezen felül volt még egy-egy hatalmas gyakorló terem melynek egyik oldala csak tükrökből állt. Az első emeleten alakítottak ki egy tágas irodát melynek egyik fala tetőtől talpig csak ablak volt és teljes egészében be lehetett látni az egész várost. Ezenfelül persze kértem, hogy két kisebb irodát is válasszanak le az első emeleten, amelyeket reményeim szerint majd a lányok foglalnak el. A földszinten építettek be egy előadó termet, egy hatalmas színpaddal valamint rengeteg székkel, hogy mi magunk is megtudjuk rendezni a saját előadásainkat. Mindezek mellett a bejárati ajtón keresztül egy hatalmas aulában találja magát az ember ahol egy recepciós pultot építettek egy mini irodával. A kérésemre kialakítottak egy ruhatárat és egy kisebb büfét is. Boldog mosollyal sétáltam körbe az egészet és el is feledkeztem a hajnali rémálomról. Bő egy órán belül végeztünk is.

• Köszönjük szépen az idegenvezetést! - öleltem magamhoz mosolyogva Mr Smith-t.

• Nagyon szívesen.  Remélem olyan lesz mint amilyennek megálmodtad. - mondta.

• Annál sokkal jobb lesz. - válaszoltam nevetve, majd elköszöntünk és az autóba ülve elindultunk egy kis étterem felé, hogy megebédeljünk. Ahogy elfoglaltuk az asztal és leadtuk a rendelést azonnal belekezdtem a mondanivalómba.

• Lányok! Szeretnék veletek valamiről beszélni. - kezdtem komolyan.

• Persze hallgatunk. - mondta Ashley. - De ugye nincs semmi baj? 

• Jaj, dehogyis. Inkább a lényegre térek mielőtt még jobban megijesztelek titeket. - nevettem fel zavartan. - Szóval, sokat gondolkodtam a táncstúdiómon. Tudjátok, hogy mennyire hálás vagyok nektek, hogy nem mentetek el nélkülem Los Angeles-be és hogy itt maradtatok velem. A segítségetek nélkül nem tudtam volna talpra állni. Hiába mondtátok, hogy nem miattam adtátok fel az álmaitokat mégis bűntudatom volt és van. Ezért arra jutottam, hogy mi lenne ha beszállnátok a stúdióba, mint táncoktatók és részvénytársak? - hadartam el egy szuszra az egészet és félve vártam a reakciókat. Döbbenten meredtek rám pár pillanatig, majd egymásra néztek ugyan abban a pillanatban pattantak fel, és szorosan megöleltek.

• Jaj, Kristen! - sóhajtott fel Bella. - Hát persze, hogy társulunk veled és közösen valósítjuk meg az álmainkat. 

• Úgy van! - helyeselt Ashley is mire felnevettünk. Rendeltünk egy-egy pohár gyümölcskoktélt és koccintottunk az egyességünkre. Majd felhozták azt a témát amiről nem nagyon szeretek beszélni. A születésnapomat. A szüleim halála óta nem hagytam, hogy megünnepeljük, de pár napja a fejükbe vették, hogy a 25. szülinapomat már pedig megünnepeljük.

• Szóval akkor hol legyen a party? - kérdezte Ashley.

• Lányok ti tényleg nem adjátok fel? - érdeklődtem lemondó sóhajjal.

• Soha! - vágták rá egyszerre és elnevették magukat. Nem akartam elrontani a kedvem így belementem egy szigorúan kicsi családias ünneplésbe. Annyira megörültek, hogy szinte azonnal elkezdték szervezni. Pár percig mosolyogva néztem őket, majd bedobtam egy mentőövet, aminek tuti nem tudnak ellenállni.

• Lányok! Mit szólnátok egy kis vásárláshoz? - szólaltam meg mire egyszerre bólintottak és pattantak fel fizetni. Miután rendeztük a számlát elindultunk a plázához. Vezetési stílusomnak hála gyorsan odaértünk és megrohamoztuk a butikokat. Mindannyian imádtunk vásárolni, ez egy fajta feltöltődés volt számunkra. A fél délután ruhák válogatásával töltöttük, majd betévedtünk egy elektronikai üzletbe. Itt az ideje új laptop után nézni - gondoltam magamban, majd elkezdtem nézelődni. Már vagy a harmadik sor végénél jártam, mikor a nagy nézelődés miatt neki mentem valakinek. Elvesztettem az egyensúlyomat és el is dőltem volna ha két erős kar meg nem ment a padlóval való találkozástól. Mikor már biztos lábakon álltam, felnéztem a megmentőmre, hogy megköszönjem a mentést. Felemeltem a fejem és teljesen leblokkoltam, mikor megláttam a megmentőm arcát. Elsápadtam és egyre csak egy kérdés zakatolt a fejemben: Mikor jött vissza, és egyáltalán miért?? Fogalmam sem volt, de rettegtem a választól.