5.fejezet

Sziasztok!

Itt az 5. fejezet remélem tetszeni fog és leírjátok a véleményeteket róla :)

A héten jön a hatodik fejezet is.

Jó olvasást!

Puszi: Wiky

"A tükör a legőszintébb barátnőd: mindig az arcodba dörgöli a valóságot."

/Lakatos Levente/

Három nap telt el az igazság kiderülése óta. Rengeteget gondolkoztam a dologról, de még mindig olyan hihetetlen volt számomra. Másnap, ahogy haza jöttek Kellanék azonnal észrevették, hogy valami nem stimmel, de szerencsémre nem kérdezősködött. Nem akartam hazudni neki meg elhallgatni az igazságot, de meg akartam kímélni őt ettől a sokktól. Amúgy is sejtettem, hogy reagált volna. Szörnyen hirtelen haragú és tudom, hogy az elején egy szavamat sem hinné el. Jobb lenne, hogy ha őt is Mr Smith avatná be. Tiszteli és felnéz rá, neki egészen biztosan hinne. Ő is tisztában van vele, hogy Smith mindig is a család barátja volt és ilyen dologban nem hazudna. Ashleyt sem avattuk be a dologba, mert ő meg képtelen lett volna magában tartani a dolgot. Így hát Bellával megtartottuk ezt a titkot és csak reméltem, hogy Jack vagy Rob nem telefonál vagy jön el hozzánk, mert abból hatalmas nagy balhé kerekedne.

Ami pedig Jacksont illeti még mindig nem hívtam fel. Aznap este mikor megismerkedtünk jó ötletnek tartottam, hogy jobban megismerjük egymást, de most, hogy kiderült Rob legjobb barátja, már nem tartottam olyan jó dolognak. Nem akarok többet Roberttel foglalkozni, már pedig ha Jackkel komolyabbra fordulna, a dolog az azt jelentené, hogy Rob is megjelenne az életemben. A barátjától meg nem akarom elszakítani akármennyire is gyűlölöm. Sok minden járt a fejemen az utóbbi napokban, ezért Bella úgy döntött, hogy ideje bekapcsolódnom a szülinapi bulim megszervezésébe. Így történt, hogy épp egy helyszínt indulunk megnézni. Semmi kedvem ehhez az egészhez, de ragaszkodtak a társaságomhoz.

•        Hahóó Kristen! – lengette meg a kezét előttem Ashley. – Megjöttünk! – világosított fel.

•        Bocsánat, kicsit elkalandoztam. – néztem rá bűnbánóan.

•        Hát azt vettem észre. Furák vagytok ti ketten mostanában. – nézett minket gyanakodva.

•        Csak képzelődsz. – szólalt meg Bella. – Inkább gyerünk, nézzük meg ezt a helyet. – javasolta, majd bementünk az épületbe.

•        Lányok! Muszáj ezt az egészet? – nyavalyogtam. Semmi kedvem nem volt partyt szervezni.

•        Igen! – vágták rá egyszerre. – Idén megünnepeljük a születésnapodat. – mondta Ashley ellentmondást nem tűrő hangon.

•        Hát jó! – sóhajtottam egy nagyot beletörődve, majd követtem őket. Végig jártuk az egész épületet és abban egyeztünk meg, hogy az egyik hatalmas helyiséget fogjuk csak berendezni. Kényelmesen el fog ott férni minden. Elég hamar elintéztük a hely foglalásával kapcsolatos iratokat, majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a parkba sétálni és fagyizni, mint a régi szép időkben. Felelevenítettük a régi emlékeket és rengeteget nevettünk fiatalkori dolgainkon.

•        És emlékeztek, mikor Bella fürdőruhában jelent meg egy hajós suli bulin? – nevettem mikor eszembe jutott az emlék. – Mindenki ki volt öltözve ő meg azt hitte, ha már hajón van a party, akkor biztos fürdőruhás buli lesz. – erre már ők is felnevettek, mikor eszükbe jutott az eset.

•        Vagy, amikor Ashley annyit ivott, hogy lerókázta az akkori pasija méreg drága cipőjét? – jutott eszébe Bellának egy másik vicces eset.

•        Jaj, ne is mond. – takarta el az arcát Ash. – Szörnyen ciki volt. Másnap már szóba sem állt velem szegény srác, amit meg is értek. – mondta mosolyogva. – De ha már itt tartunk. Az se volt semmi, amikor Kristen és Caroline egymásnak este a menzán, mikor másodikosak voltunk a gimiben. – erre mind felkacagtunk.

•        Ja, igen emlékszem. – elevenítettem fel az emléket. – És persze az is egy fiú miatt volt. Fogalmam sincs mit tetszett abba a srácba. – nevettem.

•        Hát azt mi se! – helyeseltek mosolyogva. – Mi is volt a neve? – kérdezte Bella.

•        Daniel. – válaszoltam. – Tényleg ti tudtok róla valamit?

•        Ha jól hallottam Ibizán kapott egy állást, méghozzá egy szálloda vezetését vette át. – tájékoztatott minket Ashley. Na, igen ő mindig mindent tud. – Caroline pedig modellként dolgozott Párizsban. Elég sikeres lett volna, de terhes lett és befuccsolt a karrierje. Ha az értesüléseim helyesek. – fejezte be.

•        Caroline, mint anya? – kacagott fel Bella. – El sem tudom képzelni, ahogy a plázacica topmodell egyszer csak a kifutó helyett pelenkát cserél. – erre már mi is nevettünk.

•        Jaj, olyan gonoszak vagyunk. – sóhajtottam fel minden bűntudat nélkül vigyorogva.

•        Na igen, de ő se volt kedves velünk a gimiben szóval ennyi kijár neki.

•        Egyet kell értenem Ashleyvel. – helyeselt Bella.  – Na jól van lányok! Akkor most merre?

•        Menjünk el hattyút etetni! – csillant fel a szemem. Kislányként állandóan a parkban lógtunk, ha volt egy kis szabadidőnk és csillogó szemekkel figyeltük a hattyúkat. Egy iskolai darabban még el is játszhattam a Hattyúk tava főszerepét. Csodálatos érzés volt. A lányok mosolyogva bólintottak majd elindultunk a tópartra. Útközben vettünk egy-egy csomag eledelt nekik és leültünk a füves részre. Csendben dobáltuk be nekik a vízbe, mire odaúsztak hozzánk. Csodaszép állatok. Hófehér tollukon megcsillanó napfény káprázatos látványt nyújt. Annyira belemerültünk mindannyian a gondolatainkba, hogy észre se vettük a két közeledő alakot, csak amikor már árnyékot vetettek ránk. Felnéztem és hirtelen megszólalni sem tudtam. Jack és Rob volt az. Félve néztem a lányok felé. Bella kicsit meg volt döbbenve, de nem tükröződött utálat és harag az arcán ellenben Ashleyvel. Már nyitottam volna a számat, hogy megszólaljak, de Ash megelőzött. Felpattant ültéből és elkezdett ordibálni.

•        Te még is mi a francot keresel itt? Van bőr a képeden ide jönni hozzánk? Még több fájdalmat akarsz okozni Krisnek? Te utolsó féreg… te…. – és folytatta volna tovább, ha nem állítom le a szitkozódását.

•        Ashley hagyd abba, kérlek. - szóltam rá erélyesebben, mire döbbenten nézett rám és még a hangja is elhalt. Kihasználva a csöndet a fiúk felé fordultam. – Mit szeretnétek? – kérdeztem tőlük.

•        Igazság szerint csak én szeretnék veled beszélni. – szólalt meg Robert. – Kérlek! – tette hozzá, arcomat látva.

•        Rendben. – bólintottam kelletlenül, de számíthattam volna rá, hogy a történtek után meg fog keresni.

•        Te elmész vele? – találta meg újra a hangját Ashley. Teljesen le volt döbbenve.

•        Menjetek csak, majd mi Jacksonnal elmagyarázzuk neki a dolgokat. – válaszolt helyettem Bella, mire hálásan néztem rá. Ő mindig is jobban tudta kezelni Ashleyt, mint én.

•        Megiszunk egy kávét? – fordult felém Rob, mikor elindultunk. Én csak bólintottam, majd a legközelebbi kávézóig csendben tettük meg az utat. Fogalmam sincs még, hogy miről akar velem beszélni, hiszen már bocsánatot kért a múltban történtek miatt. Mikor odaértünk leültünk egy asztalhoz, rendeltünk egy-egy kávét, majd én törtem meg először a csendet.

•        Miért akartál velem beszélni? – kérdeztem kicsit fagyosan.

•        Tudom, hogy nem szívesen jöttél el velem és ígérem, rövid leszek. – mondta kimérten.

•        Kezdheted!

•        Amióta az eszemet tudom apám mindig azt szajkózta nekem, hogy a Stewart család tönkre tette az életünket, kisemmiztek minket. – kezdett bele. – Gyerekként még nem igazán értettem, hogy ez mit jelent, ezért akárhányszor visszakérdeztem csak annyi választ kaptam, hogy gyűlölni kell őket. Ebből is láthatod, hogy Ő beszélte tele a fejem és szerintem te is tudod, hogy egy gyerek mennyire befolyásolható. – nézett a szemembe, mire bólintottam. Igen tudom, én is ilyen voltam. Könnyen rá lehetett venni dolgokra gyerekként. Kellan persze ki is használta és mindig rá vett, hogy vigyem el a balhét egy-egy csínytevése után. – jutott eszembe egy emlék. – Szóval én tulajdonképpen ebben nőttem fel.

•        És édesanyád tudott erről?

•       Tudott, de nem igazán tudott vele mit kezdeni. Apám mindig is irányította őt. Mikor nagyobb lettem és ő pedig egyre betegebb beavatott dolgokba, amiről persze pár napja kiderült, hogy hazugság. – utalt a Mr Smithtől hallott történetre. – A halála napjáig szította bennem a gyűlöletet és az utolsó szavaival arra kért, hogy bosszuljam meg azt, amit vele tettek és szerezzem vissza anyámnak a vagyont. Attól a perctől kezdve tervezgettem a bosszút, ami persze nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Sőt így utólag jobb is, hogy nem sikerült, mert legalább megtudtam az igazságot. Szerettem volna ezt neked elmondani, hogy lásd az én szemszögemet is. Nem ok nélkül tettem, amit és borzasztóan sajnálom. – fejezte be végül. Kicsit megdöbbentettek a hallottak. Nem gondoltam volna, hogy az apja ennyire kegyetlen volt. Így befolyásolni egy gyereket. Szerintem én se csináltam volna másképp a dolgokat ellenkező esetben, de ezt nem kötöm az orrára.

•       Nem mondasz semmit? – kérdezte halkan.

•        Nem igazán tudok, mit mondani, de megértem, hogy mit miért tettél csak épp elfogadni nem tudom. – mondtam neki szinte suttogva.

•        Megértelek. Túllőttem a célon az elrablásoddal, most már belátom. Remélem, azért egyszer megbocsájtasz.

•        Nos, egyszer majd biztos, de nem tudok egy könnyen megbocsájtani.

•        Jól van, megértem. Én ennyit szerettem volna és köszönöm, hogy meghallgattál. – mondta.

•        Én köszönöm, hogy elmondtad. – eresztettem meg felé egy enyhe mosolyt, mire visszamosolygott. Meg kell hagyni szép a mosolya és a tekintete. – állapítottam meg majd gyorsan kivertem ezeket a gondolatokat a fejemből. Nem szabad ilyenekre gondolnom vele kapcsolatban.

•        Megtennéd, hogy megmondod Jacksonnak, hogy itt vagyok? Nem szívesen mennék vissza a barátnőd miatt.

•        Rendben van, és ne haragudj Ashley miatt, de ő még nem tudja az igazságot. – mondtam neki, mire bólintott. Elköszöntem tőle és szépen lassan sétáltam vissza a többiekhez, miközben teljesen elmerültem a gondolataimban. Az egyik részem megsajnálta, de a másik részem még mindig nem tudta elfogadni a tényeket, hogy valamilyen szinten Robert is egy áldozata a szüleink múltban elkövetett tetteik miatt. Már messziről láttam, hogy lenyugodtak a kedélyek. Mikor odaértem akkor vettem észre, hogy Ashley a gondolataiba mélyedve ül a parton, miközben mellette Bella és Jack elmélyülten beszélgetnek.

•        Sziasztok! – köszöntem, amint odaértem hozzájuk. – Jack, Robert azt üzeni, hogy a kávézóban vár.

•        Rendben, köszönöm. Sziasztok! – köszönt el és már ment is a barátjához.

•        Minden rendben? – kérdeztem félve és Ashleyre pillantottam.

•        Nem, semmi sincs rendben. – suttogta dühösen. – Miért nem mondtátok el? – kérdezte sértetten.

•        Nem akartuk, hogy azonnal Kellanhoz rohanj. – válaszoltam.

•        Ennyire nem bíztok bennem? – kérdezte szomorúan. – Kris, ha azt kérted volna, akkor magamban tartom akármennyire is nem tetszik a dolog.

•        Sajnálom. – ültem le mellé és megöleltem. – Menjünk haza. – mondtam nekik, majd összeszedtük magunkat és haza indultunk. Az úton persze kifaggattak, hogy Rob miről akart velem beszélni. Nagy vonalakban elmeséltem nekik, de nem fűztek hozzá semmilyen megjegyzést. Már elég későre járt, mikor haza értünk. Alig vártam, hogy lezuhanyozhassak, és végre bebújjak az ágyamba. Hulla fáradt vagyok. Azonban ahogy beléptünk a nappaliba Kellannal találtuk szembe magunkat, akinek nem volt valami jó kedve.

•        Lányok! Magunkra hagynátok? – mondta nekik a szemembe nézve. – Volna néhány megbeszélni valóm a húgommal. – tekintete szinte villámlott. A lányok, mintha ágyúból lőtték volna ki őket rohantak fel az emeletre. Valószínűleg ők is sejtették, hogy miről akar velem beszélni. Ahogy kimentek, Kellan bezárta az ajtót és villámló tekintettel nézett rám.

•        Elárulnád, hogy mégis mi a fenéért surrantál be az irodámba? És mit kerestél? – szegezte nekem a kérdéseit. Honnan tudhatta meg? – És ami a legfontosabb, mikor akartál beszélni nekem arról, amit Mr Smithtől hallottál? – folytatta tovább. Tehát tudja. Mr Smith beszélt vele.

•        Ezek szerint az első kérdéseidre már te is tudod a választ. – suttogtam. – A másik dologról meg akkor akartam beszélni, ha már magamban is letisztáztam a dolgokat.

•        A fenébe is Kristen! – kiabált rám. – Erről igazán tudnom kellett volna nekem is. És valahogy azt is elfelejtetted mondani, hogy találkoztál azzal a mocsokkal. – szorult ökölbe a keze.

•        Nem kell minden lépésemről beszámolnom neked. – mondtam dacosan. Bennem is felment a pumpa a számon kérő stílusától. Nagylány vagyok már.

•        Nem e? – kérdezett vissza. – Én felelek érted, nekem kell vigyáznom rád. Hát nem érted? Ezek után meg főleg, hogy visszajött a városba az a rohadék.

•        Nem kell vigyáznod rám. Felnőtt nő vagyok. Ami pedig azt a rohadékot illeti, nem kell aggódnod miatta, mert ő is tudja az igazat és nem fog többet keresztbe tenni nekünk. – mondtam neki a szemébe nézve.

•        Hogy mi? – döbbent meg. – Te tartod vele a kapcsolatot?

•        Nem tartom csak civilizált emberek módjára beszéltem vele. – világosítottam fel kissé gúnyosan.

•        Te teljesen megőrültél? Megtiltom neked, hogy még egyszer beszélj vele. – sziszegte. Remegett az elfojtott dühtől.

•        Nem tilthatsz meg nekem semmit. Értve vagyok? – kiabáltam most már én is. – Azt csinálok, amit akarok. – tettem még hozzá, majd felkaptam a dzsekimet, a kocsi kulcsomat és elindultam kifelé.

•        Mit képzelsz hova mész? – lépett mellém.

•        El. Én itt most berekesztem ezt az értelmetlen vitát. Majd beszélünk, ha lehiggadtál. – láttam, hogy teljesen ledöbbent, ezért mielőtt még észhez tért volna gyorsan leléptem.

Gyorsan beszálltam az autóba és már száguldottam is. Fogalmam sem volt, hogy hova tartok, de muszáj volt eljönnöm otthonról. Szörnyen felidegesített a drága bátyám. Az elején még megértettem, hogy dühös, mert nem avattam be, de az más sok volt, hogy mindent meg akarna nekem tiltani. Elhiszem, hogy csalódott, meg elkeseredett, de ne rajtam töltse ki. Nyugodtan leülhettünk volna beszélgetni, de ehelyett a veszekedést választotta. Fogalmam sem volt merre tartok, de egyszer csak kikötöttem a Latin Dance klubban. Itt az ideje a lazításnak. – ezzel a gondolattal, ahelyett, hogy tovább hajtottam volna, kiszálltam a kocsiból és besétáltam. A pulthoz érve láttam, hogy Kayla dolgozik így oda vettem az irányt.

•       Szia Kayla! – köszöntem oda neki túlkiabálva a zenét.

•        Szia csajszi! – ölelt meg. – Reméltem, hogy nem tűnsz el újra. Mit hozhatok inni?

•        Egy vodkanarancs jó lesz! – majd már töltötte is ki nekem.

Rengeteget beszélgettünk, mint a régis szép időkben, amikor még esténként a lányokkal kisurrantunk a házból, mert amúgy nem engedtek el a szüleink. Felidéztük a régi emlékeket és jókat nevettünk. Úgy látszik, a mai nap csak az emlékekről szól. – gondoltam magamban és elmosolyodtam. Egy idő után már azt sem tudtam hányadik vodkámnál tartok, csak élveztem az estét. Pár pohár után, már a táncparkettet is meghódítottam. Jó volt végre kitáncolnom magamból a feszültséget is. Mikor kellőképp kifáradtam ismét leültem a pulthoz és azon agyaltam, hogy jutok majd haza, így hogy ittam.

•        Szia szépségem! – lépett oda hozzám egy eléggé iszákos alak. – Haza vihetlek? – kérdezte, de már beszélni alig tudott.

•        Köszi, de haza találok egyedül is. – vágtam rá és reménykedtem, hogy Kayla hamar visszaér, mert nem tudom levakarni magamról ezt a pasit.

•        Ugyan, ne kéresd már magad. – azzal elkapta a karom és elkezdett kivonszolni a klubból, mit sem törődve az ellenállásommal.

•        Nem érted, amit mondok? – kiabáltam rá és ki akartam húzni a kezem a szorításából, de túl erősen tartott. – Eressz már el! – kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Már majdnem sikerült betuszkolnia a kocsijába, amikor hirtelen egy alak jelent meg és kirántott a szorításából és egy jól irányzott jobb egyenessel leterítette. Mikor észrevette, hogy a másik nem kel fel, felém fordult. Megvilágította az arcát a gyenge utcai fény és felismertem Robot.

•        Jól vagy? – guggolt le hozzám.

•        Azt…azt hiszem. – dadogtam. Nagyon a fejembe szállt az alkohol.

•        Te részeg vagy? – döbbent le.

•        Csak egy icipicit. – mutattam az ujjaimmal. – Köszönöm, hogy segítettél. – váltottam komolyabb hangnemre.

•        Szívesen. Na gyere, segítek. – azzal fogta a kezem és felhúzott. – Úgy látom kicsit megzúzódott a kezed. Gyere itt van Jack is, haza viszünk. – sóhajtott fel. Majd mit sem törődve a földön fekvővel elsétáltunk.

•        Nem akarok haza menni. – mondta dacosan és megálltam. – Vigyetek egy hotelba inkább.

•        Kizárt! – lépett hozzánk oda Jack. – Ilyen állapotban biztos nem. Eljössz hozzánk. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

•        Berakom a kocsiba. Te hozod az ő kocsiját? – fordult Rob Jack felé.

•        Persze. Otthon találkozunk. – azzal kivette a táskámból a kulcsomat, mivel én már alig álltam a lábamon. Rob besegített az ő kocsijába és elindult velem az éjszakában. Fogalmam sincs, hogy mikor értünk oda hozzájuk, mert az alkohol győzedelmeskedett és egyszerűen bealudtam nem gondolva a másnapra.